2010. szeptember 19., vasárnap

Jézus Krisztus Szupersztár premier

Tegnap volt Attila Jézus Krisztus Szupersztár premierje a Madáchban. Igaz, én a magam részéről már kétszer is láttam vele, de mind a két alkalomkor fotóztam, így az igazi premier nekem is tegnap volt. Ahogy az várható volt testét-lelkét beleadta az előadásba, de úgy érzem, ezt szavakkal nem lehet igazán visszaadni. Sok mindent előre tudtam már, mikor odamentem megnézni. Például azt, hogy Attila egy sokkal emberibb Jézust akar megformálni. Azt, hogy sokat merít majd a megélt tapasztalataiból. Azt is tudtam, hogy hangilag mindent bele fog adni, és ha beleszakad is, de végigcsinálja majd hibátlanul az egészet. Én mégis nagyon izgultam végig. Drukkoltam, hogy minden rendben legyen, kijöjjön szépen minden hang, ne legyen semmi baj. És persze így is lett.


Nehezen rázódtam bele az eseményekbe, talán csak a második felvonásra sikerült igazán. Addig leginkább azokon az apró részleteken csodálkoztam, amiket fotózás közben nem vettem észre. A vetített hátterek, a táncosok, minden, ami az objektíven kívül esett és így egészében sokkal teljesebb képet alkotnak. De aztán eljött a második felvonás.


Mindjárt az utolsó vacsorával indul ugye, amit követ a Getshemané szóló. Azt hiszem, ha semmi mást nem énekelne ebben a darabban, csak ezt az egy dalt, akkor is újra és újra megnézném. Egyszerűen az a dal önmagában egy hihetetlen katarzis! Mikor először fotóztam ez alatt a dal alatt, döbbentem néztem vissza a képeket. Attila szemei haragtól izzottak. Hihetetlen energiákat mozgat meg alatta, és ahogy fokozódik az egész, az ember azt veszi észre, hogy egyre gyorsul a szívverése és a végén már szinte remeg az indulattól. És közben ott van az az ember a színpadon. Egyedül, meggyötörten, sorsa súlyától szenvedve. El kell fogadnia, hogy a halál vár rá és mindezt miért?! Értünk... ott van abban az egy imában minden. És ott van Attila szemében, az arcán, a testbeszédében.


Ebben a darabban hihetetlen erővel mutatkozik meg a színészi tehetsége. Egy színes skála az egész. Van boldogság és szeretet a Hozsanna résznél, van elhagyatottság a Templom és a Leprások résznél, kétségbeesés, aztán düh a Getshemanéban, majd halálos higgadtság és elfogadás a meghurcoltatás alatt. És a végén, a kereszten az a néhány mondat... Ó te jó ég, annál a résznél úgy éreztem, mintha fulladnék... éreztem, ahogy fájdalmat okoz minden egyes szó. Leírhatatlan fájdalom, aztán a döbbent, néma csend, mikor mindez véget ért. Az ember hirtelen levegőt se mert venni... "övé haldokló szavam...a többi néma csend..."- ahogy Hamlet mondja halálánál. Úgy gondolom, ha nem lenne a végén az a repíz és taps rend a pörgős dalokkal, mind magunkba omolva térnénk haza az előadásról. Én sok mindent éreztem már előadás után… örömet, vidámságot, bánatot, letörtséget… általában, éppen ahogy végződött az adott előadás. De most egy egészen más érzés volt bennem… hála. Hálás voltam és vagyok is azért, hogy részese lehettem.

2 megjegyzés:

  1. Hálás köszönet a beszámolóért, már türelmetlenül vártam. Fantasztikus lehetett a tegnap esti premier. A beszámolót olvasva folytak a könnyeim, nem tudom, hogy egy hét múlva, az előadást, hogy fogom megélni.

    VálaszTörlés
  2. Egyre jobban várom a vasárnapi előadást. Hogy Attila fantasztikus lesz-e, az nem is kérdés, azt előre borítékolni lehet!

    VálaszTörlés