Tegnap volt Attila Jézus Krisztus Szupersztár premierje a Madáchban. Igaz, én a magam részéről már kétszer is láttam vele, de mind a két alkalomkor fotóztam, így az igazi premier nekem is tegnap volt. Ahogy az várható volt testét-lelkét beleadta az előadásba, de úgy érzem, ezt szavakkal nem lehet igazán visszaadni. Sok mindent előre tudtam már, mikor odamentem megnézni. Például azt, hogy Attila egy sokkal emberibb Jézust akar megformálni. Azt, hogy sokat merít majd a megélt tapasztalataiból. Azt is tudtam, hogy hangilag mindent bele fog adni, és ha beleszakad is, de végigcsinálja majd hibátlanul az egészet. Én mégis nagyon izgultam végig. Drukkoltam, hogy minden rendben legyen, kijöjjön szépen minden hang, ne legyen semmi baj. És persze így is lett.
Nehezen rázódtam bele az eseményekbe, talán csak a második felvonásra sikerült igazán. Addig leginkább azokon az apró részleteken csodálkoztam, amiket fotózás közben nem vettem észre. A vetített hátterek, a táncosok, minden, ami az objektíven kívül esett és így egészében sokkal teljesebb képet alkotnak. De aztán eljött a második felvonás.
Mindjárt az utolsó vacsorával indul ugye, amit követ a Getshemané szóló. Azt hiszem, ha semmi mást nem énekelne ebben a darabban, csak ezt az egy dalt, akkor is újra és újra megnézném. Egyszerűen az a dal önmagában egy hihetetlen katarzis! Mikor először fotóztam ez alatt a dal alatt, döbbentem néztem vissza a képeket. Attila szemei haragtól izzottak. Hihetetlen energiákat mozgat meg alatta, és ahogy fokozódik az egész, az ember azt veszi észre, hogy egyre gyorsul a szívverése és a végén már szinte remeg az indulattól. És közben ott van az az ember a színpadon. Egyedül, meggyötörten, sorsa súlyától szenvedve. El kell fogadnia, hogy a halál vár rá és mindezt miért?! Értünk... ott van abban az egy imában minden. És ott van Attila szemében, az arcán, a testbeszédében.
Ebben a darabban hihetetlen erővel mutatkozik meg a színészi tehetsége. Egy színes skála az egész. Van boldogság és szeretet a Hozsanna résznél, 
van elhagyatottság a Templom és a Leprások résznél, kétségbeesés, aztán düh a Getshemanéban, majd halálos higgadtság és elfogadás a meghurcoltatás alatt. És a végén, a kereszten az a néhány mondat... Ó te jó ég, annál a résznél úgy éreztem, mintha fulladnék... éreztem, ahogy fájdalmat okoz minden egyes szó. Leírhatatlan fájdalom, aztán a döbbent, néma csend, mikor mindez véget ért. Az ember hirtelen levegőt se mert venni... "övé haldokló szavam...a többi néma csend..."- ahogy Hamlet mondja halálánál. Úgy gondolom, ha nem lenne a végén az a repíz és taps rend a pörgős dalokkal, mind magunkba omolva térnénk haza az előadásról. Én sok mindent éreztem már előadás után… örömet, vidámságot, bánatot, letörtséget… általában, éppen ahogy végződött az adott előadás. De most egy egészen más érzés volt bennem… hála. Hálás voltam és vagyok is azért, hogy részese lehettem.
Bár kolléganőm részlet hűen leírta a 22.-i egri eseményeket, szeretném én is megtenni ugyan ezt úgy, mint a teljes nap végigkísérője. Nem írnám le a napom teljes történetét, elvégre ez a blog nem rólam szól, csak az Attilához köthető részleteket.
Délután egy óra táján érkeztem meg a várba, ahová csakis a sajtó kártya felmutatásával engedtek be. A Zrínyi1566 csapata éppen próba szünetet tartott. A várban felépített színpad mellett állt egy magas és eléggé terebélyes fa, annak árnyékába húzódott be gyakorlatilag mindenki, így ennek köszönhetően egymás nyakában szenvedték a rekkenő hőséget. Ez volt az oka annak is, hogy -bár Csengusz pontos leírást adott arról, merre keressem-, nem sikerült egyhamar megtalálnom a tömegben. Végül csak rábukkantam az árnyékba burkolt lépcsősor mellett. Szokás szerint a laptopját bújta, bőszen dolgozott a biztosításain. Nagy nehezen sikerült mellé furakodnom, átadtam neki az azóta már forrócsokivá olvadt egy-egy tábla Milkát, majd együtt vártuk a szünet végét. Pontosabban ő továbbpötyögött a gépén, én meg érdeklődve figyeltem. Körülöttem mindenki pihegve, elgyötörten ült, vagy feküdt a földön. Aztán nem sokára, olyan kettő óra táján felhangzott a második felvonás nyitány része, így az emberek elkezdtek szedelőzködni. Ati persze kapkodva csukta össze a gépét, majd mondta, hogy a cuccomat letehetem a sátorba, és felszökkenve a lépcsőn sietett előre. Igaz, hogy ő egy nyakigláb ember, és könnyebben veszi a lépcsőt, mint én, de engem megszégyenítő gyorsasággal hagyott hátra. Győztem loholni utána a táskáimmal. Aztán már ment is a színpadra.
Miután összedobtam a fényképezőgépem, én is utána mentem, addigra az emberek nagyrészt eltűntek a fa környékéről, ki-ki a színpadon, vagy a nézőtéren foglalt helyet. Megkezdték a második felvonás próbáját is.
Én serényen fotózgattam, annak ellenére, hogy nem jelmezes 
próba volt (amit nem is csodálok 36 fokos hőségben), rendkívül élveztem. Persze a szereplők is bolondoztak és a nagy meleg miatt nehezen jöttek a szövegek is. De azért szép folyamatosan mentek a jelenetek. Látszott, már csak a korrekciók folynak, mindenkiben összeállt már a darab.
Őszintén csodáltam azokat az embereket a színpadon. Rekkenő hőség volt, a Nap kegyetlenül tűzött, én magam is, bár a nézőtéren ültem, de ugyan úgy nyílt színen foglaltam helyet és komolyan mondom, néha egészen elviselhetetlen volt a meleg. A fényképezőgépem is csak hamar átforrósodott.
Végül is olyan négy óra táján lett vége a próbának, akkor mindenkit elengedtek, hogy menjen, pihenjen, egyen, fürödjön, tegye, ami jól esik, este hétre vártak vissza mindenkit. Mondhatom igazán rendes csapat ez a banda, mert 1-2 kivétellel mindenki vissza is ért a kért időpontra. Ati késett egy kicsit, de nem volt gond, mert a tapsrendpróbánál pont addigra ugrott be a színpadra, mikor neki kellett volna ott lennie. Tökéletes időzítés.
Az es
ti előadás 9 órára volt kiírva, így a rövid zárópróba után mindenki még frissíthetett magán, illetve lassan megkezdődött a készülődés, sminkelés, öltözködés.
Nagyrészt időben indult a darab, de előtte kb egy órával már elkezdték a hangosbemondóban az Agria játékok reklámozását, amit olyan irritálóan sokszor megismételtek, hogy vánszorogni látszott az idő. Végül is, mire mindenkit beengedtek, helyet foglalt a közönség, már be is sötétedett, így hangulatosan kezdődhetett a nyitány.
Az előadás rendben folyt, hamar magával ragadott a történet és a zene is annak ellenére, hogy fényképezőgépen keresztül néztem a színpadon történteket. Nem szeretnék nagyon részletekbe bocsátkozni, így inkább kiemelném a számomra legmeghatározóbb pillanatot. Már egy korábbi kommentemben is említettem, hogy volt egy rész, 
mikor Sasvári épp egy komoly, drámai dallamot énekelt ezzel a szöveggel: "Ha úgy is jő egy vad vihar, az mindent elsöpör..." És mögötte a horizonton egy hatalmas, gomolygó fekete felhőben villámok cikáztak némán. Félelmetes és megrendítő látvány volt. A másik kiemelhető momentum Feke Pál szólója a második felvonásban. Itt ugyanis Pali színpadra lépésekor szó szerint leszakadt az ég, ő mégis becsületesen végigénekelte a dalát teljes beleéléssel. Sajnos ezt követően kellett leállítani az előadást. Érdekes volt amúgy, hogy maga az író, rendező: Moravetz Levente bújt bele Mehmed, a török vezér szerepébe, és ő volt az, aki a technikusok felé jelezve levetette a fényeket. Kicsit olyan volt, mintha ez is a darab része lenne, ahogy talpig törökben, méltóságteljesen felállt és intett a nézők fölötti személyzetnek.
Miv
el ez Attila blogja, illene róla, a karakteréről is beszélni kicsit. Bevallom nehéz helyzetben vagyok. Eddigi karaktereitől nagyon eltérő személyt játszott. Nem volt ő heroikus, hősies, se vicces, vagy akár egyértelműen negatív. Én leginkább úgy jellemezném, hogy ő volt az ember a darabban. Csak egy egyszerű beosztott, aki végigköveti felettese bukását, oldalán egy sor hőssel, akik közé ő nem tartozhat. Gyarló is kicsit, hiszen egy szép fegyverért kikuncsorog Zrínyinél egy szükségtelen hódítást. De vállalja tettéért a következményeket, kész lenne önként halálba menni, ami megnemesíti jellemét. A szerelem valahol kicsit ráerőszakolva jön létre benne, mikor a fiatal szolgálólány m
ajd hogy nem kiköveteli magának érzelmei viszonzását. De persze nincs szükség sok ösztönzésre. Cserenkó Ferenc az, aki sodródik az árral. Nem kombinál, nem szervezkedik, ő csak viseli azt, amit rárónak és próbál mindvégig hű maradni urához, Zrínyi Miklóshoz. Ez a legfőbb elv, ami hajtja, meg persze keresztényi hite is, ami megakadályozza abban, hogy megölje kedvesét, mielőtt a török betörne a várba.
Attila mindezeket jellemzőket remekül magába gyűjtötte. Ha kell, felvállalva magát határozottan kiáll az emberek elé, de ő is gyötrődik a török fenyegetése alatt. Szeret, gyűlöl, vétkezik, csak egy egyszerű emberi sors. Mégis ő kapja az egyik legnagyobb büntetést: életben kell maradnia, hogy elmesélje a vár embereinek történetét. Végig kell néznie, ahogy barátai, sors társai, szerettei meghalnak, életüket áldozzák hazájukért, de ő nem tehet semmit. Talán nem is gondolunk bele, milyen nehéz az ő sorsa.
Micsoda remek kis darab. Aki ismeri a rajzfilmet, nem sok újat tapasztalhat benne, hacsak nem azt, hogy a rajzolt figurák életre kelnek. Én minden alkalommal, ahányszor beültem megnézni ezt az előadást, egy nagyon aranyos, kedves és kellően mókás történetnek lehettem tanúja. Adott a hős, az egerek James Bondja, aki feladja a szolgálatot, mert túlzottan is beleszeret főnöke lányába. Aztán ott a fő gonosz, aki tipikusan dilettánsokkal van körülvéve. Harc, szerelem és rendkívül aranyos és kedves poénok. Mindez megfűszerezve jó kis zenével.
Nem mondom, hogy ez a musical irodalom legnagyobb alkotása, de én borzasztóan élveztem minden előadást és szívből sajnálom, hogy vége. Na de nézzük csak azt a bizonyos gonosz macskát...
Mr. Tájföl. A gonosz, félszemű macska, akinek fő célja az egértársadalom elnyomása, Grabowski kivégzése. Aljas egy dög, talpnyaló, behízelgő, de valahol mégis imádni való a karaktere. Mondanom sem kell, Attila játszotta ezt a fura figurát. Egy nyakig láb alak, akinek zsenialitása valahogy mindig kudarcba fullad. Tipikus peches alak. Rengeteg beosztottal dolgozik, de mindegyik egy rakás csőd. Akármibe kezd, az biztos kudarcba fullad és megvan az a rossz tulajdonsága, hogy haragját még szerencsétlenebb első számú beosztottján, Safraneken tölti ki.
Volt szerencsém látni nem csak Csengusz, de Tóth Sanyi előadásában is és nem húznék szilárd választóvonalat, ki a jobb. (Ugyan úgy, ahogy a La Mancha lovagjában is másként alakítja az idős lovag karakterét Jegercsik Csabi és másként jeges szemű Sándorunk) Attila játéka sokkal macskásabb, gerinctelenebb. Spontán nyávog, a mozgása, a lépései, ahogy ugrál... na meg ott a szólója, a "Hol van a macskafogó" című nóta. Nos, bevallom őszintén, az egyik kedvenc dalom az Ati által énekeltek közül. Egyszerűen az egész előadásmódja, a gonoszsága, aljassága... és ahogy énekli. Nos bármennyire is kedvelem Tóth Sándort, ő nem képzett musical énekes, és ez ebben a dalban tökéletesen megmutatkozik, ugyanis olyan magasan kell énekelni némely helyen, hogy képzetlen hangnak nehezére eshet. Attila pedig könnyedén szeli e magasságokat. Ráadásként a végére mindig odanyom egy olyan falzettet, hogy az ember lánya leesik a székről. Arról nem is beszélve, hogy ebben a karakterben kiélheti 'stand up comedy' -is irányultságát és telenyomja saját poénokkal, így minden alkalommal valami más, valami új volt látható a színpadon. Pl a téli időszakban előszeretettel szúrta be a H1N1-re való felhívást és ez irányú beszólásokkal örvendeztette nem csak a kollégáit, de a nézőket is. Annyira spontán és egyszerűen vicces, hogy csak élvezni lehet.
Ehhez az előadáshoz Attila több szálon is kötődik, hiszen több karaktert is játszott már Szörényi Levente és Bródy János örök érvényű alkotásában. Volt ő már német lovag, Laborc, a lázadó, Torda, a táltos és maga a cím szereplő: István, a király. Kétség kívül a legemlékezetesebb alakításait az utóbbi kettőben nyújtotta és ezek is tették ismerté ebben a történetben...
István a király, avagy Vajk a darab elején. Azért kezdem 
vele a leírást, mert sajnos nem volt szerencsém élőben látni. Így csak jellemzések, korábbi beszámolók alapján tudok írni róla. Akárcsak Tordaként, Istvánként is Iglódi István rendezésében állt színpadra Tóth Sándor váltójaként. Ebben az értelmezésben István egy határozott jellem, korán sem annyira az anyja bábja, mint pl a Király dombi feldolgozásban. Kemény kezű, de a ránehezedő felelősség alatt gyötrődő emberről beszélünk. Egy olyan uralkodóról, akinek súlyos döntést kell meghoznia, hogy országát és népét békében tudhassa. Történelmi szempontból mindenki megtanulta az iskolában, hogy tulajdonképpen Géza fejedelem, és fia István is azáltal, hogy behozta a kereszténységet hazánkba, megmentette a magyarokat a beolvadástól és a felszámolástól. Kétségtelen, hogy fel kellett adnia ezért az ősi múltat, fel kellett számolni mindent, ami azzá tett minket, amivé, de így tovább élhettünk. Ezt a terhet azonban, ami a döntésével járt, végig kellett hordoznia életén. És a rockoperában -legalábbis Iglódi rendezésében- ez nagyszerűen látszik. Mint említettem, nem tudom, hogy Attila milyen volt Istvánként, de kétségtelenül megvolt és meg is van minden adottsága ahhoz, hogy ezt a szerepet tökéletesen eljátssza, megélje. Ez külsőségeiben is megmutatkozik, bárki megnézheti a róla készült képeket: magas, határozott kiállású, sötét haj, felséges tekintet. Egy őszinte szempár. Kétség kívül királyi, tiszteletre méltó. És a hang? Nem hiszem, hogy különösebb elemzést kívánna, hiszen Attila adottságai nem egyszer bizonyították, hogy nem igazán akad olyan énekes szerep, amit ne tudna elénekelni. Pláne, ha olyan hangmagasságról beszélünk, mint az István karakter. Ám ha bizonyíték kell, íme egy részlet a darabból a Videók aloldalon, Attila partnere Kamarás Máté. Torda... bár többek szerint is tökéletes István volt, mégis végül a táltos szerepe maradt rajta. Talán azért, mert ez a karakter, ez a kivételesen felső bariton, sőt már inkább tenor hangot igénylő szerep, már meghaladta mások képességét. Mindenesetre amíg a Pesti Magyar Színházban nem történt meg az igazgatóváltás és ezáltali tisztogatás, Csengusz nagyszerű Torda volt. Sokkal több misztikum, varázslat lengte körbe, mint annak idején Deák Bill Gyulát. Persze ezen nincs is mit csodálkozni, hiszen utóbbi egy 
fantasztikus blues-rock énekes, míg Attila ugye színész is. Ez a Torda valahogy sokkal inkább válik Koppány jobb kezéből az irányítójává. Határozott, kemény kezű és titokzatos ősi erők irányítják, amit mindig hitelesen közvetített Attila. Nem egyszer volt szerencsém látni benne és mindannyiszor annyira magával ragadott az ereje, hogy észrevétlen is, de elkezdtem vele ütni a ritmust, járta a kezem-lábam, szinte révületbe este magam is. Kivételes tehetségű színészünk fantasztikusan alakította ezt a szerepet, ezért is állunk most tanácstalanul, hogy mégis mi történhetett, hogy így, ilyen módon megváltak tőle (és nem mellékesen a Koppányt játszó Gazdag Tibortól is). Felfoghatatlan vesztesége ez a színháznak, talán még fel sem fogták. Biztos vagyok benne, hogy nem fogják tudni megfelelő személyekkel helyettesíteni. Vagy ha mégis, az már nem lesz ugyan az a darab. Részlet az előadásból, Véres kardot hoztam, Videók aloldalon.
Az Attilát ábrázoló két képet láthatjátok az alábbiakban, a többit pedig az általunk írt Jézus Krisztus Szupersztár blogon nézhetitek meg. Enjoy!
Addig is, amíg valami új hírre várunk Attilától, úgy gondolom érdemes felidézni a múltat. Sajnos személyes élményként 3 évnél korábbra nem tudok menni, de talán így is mesélhetek olyat, amit más nem, vagy csak kevesen éltek át.Három éve Csengusz még aktív fellépő volt Pécsen, rendszeresen hívták, és a színházban is mondhatni havonta játszott a Luxemburg grófja című operettben. Nos, aki látta már őt operettben, nem kell bemutatni. Ő maga a megtestesült bonviván. Erre fizikai adottságai is remekül rásegítenek, magas, szikár, sötét haj, barna szem... és ráadásként ott a hangja, ami mikroport nélkül is megtölti a teret. És ha a hősszerelmes karakteréhez még egy kis humor is csatlakozik, abszolút nyert ügye van. Így volt ez a "Luxival" is. Sokszor megnéztem, mert egyszerűen magával ragadó a történet. Persze csak a szokásos operett téma: két idegen különös kapcsolata, ami végül szerelemmé növi ki magát, de a végkifejlet előtt kiderül valami szörnyű titok, ami talán szétválasztja őket, de persze az utolsó felvonásban minden "Happy End"-el végződik. Remek kis darab volt.
Na de lássuk a történetet:
Attila a bohém festőt: Renét játszotta, aki -akárcsak a többi 
bohém művész- nincstelenként tengette napjait barátaival. Egy nap azonban jött a hír: meghalt egy távoli rokon, aki rátestált grófi címét. Persze hősünk nagy örömében minden barátját meghívja egy kontóra és biztatja őket, igyanak csak, amint visszatér újdonsült örökségével, majd ő fizet. Nos ez így is történik, a cimborák isznak, vigadnak, és visszajön az újdonsült gróf. Kiderül azonban, hogy a címmel semmi vagyon nem járt, így nagy bajba kerül a társaság, tetemes adósságot rónak rájuk. Mindeközben párhuzamosan a színen megjelenik egy gazdag, kissé együgyű idősödő angol lord, Sir Basil, Ugaranda kormányzója, aki mindenáron el akarja venni a fiatal színésznőt, Angelet feleségül. Csak hogy ez rangon aluli házasság lenne, így aztán bajba kerül. Tanácsosai szerint, ha esetleg a hölgy egy elvált grófnő lenne, az már jobban venné ki magát. Így nincs más dolguk, mint keríteni egy grófot, aki hajlandó elvenni a színésznőt, majd elválni tőle. Így kerül a képbe René, aki bármit megtesz, hogy kifizethesse 
adósságait. A megegyezés tehát megszületik, a fiatal gróf elveszi Angelet, majd 3 hónap múlva elválik tőle, cserébe Sír Basil busásan megfizeti. Az esküvő meg is történik, ám a felek nem láthatják egymást, csupán a kezük ér össze. Ezután jön persze egy nagy szerelmi duett, ami arról szól, hogy milyen csodás is lehet a másik még így látatlanul is. Ezzel vége az első felvonásnak.
Második felvonás: Sir Basil háza, estélyre készülődnek, ahol a lord bejelenti az ifjú színészn
ő válását és saját eljegyzésüket. Ekkor megérkezik René, aki időközben rájött, ki is a felesége és titkos ajándékokkal halmozta el időközben a hölgyet, hogy megnyerje szívét. Megtörténik az első szemtől szembeni találkozás, ám ekkor még nem fedi fel magát a fiatal gróf. Természetesen szerelem első látásra. Sir Basil mindent megtesz, hogy szétválassza a párt, ám próbálkozásai egyenlőre hiábavalóak. Ám időközben Angele is megtudja az igazságot és felháborodásában el akarja küldeni férjét, megtagadva ezzel vonzalmát iránta. René kitartása azonban cél ér, a lány megtörik és a felvonás végén férjét választja az angol lord helyett. Zárókép: Sir Basil megszégyenülten perrel fenyegetőzik a fiatalokkal szemben, amiért René megszegte szerződésüket és elmondja, hogy a pár már pedig köteles elválni.
Harmadik felvonás: a bíróság. Sorra jönnek a tanuk, megtelik a szín a bo
hémekkel, és a bírói bizottság sem egészen komplett. Megy itt a lekenyerezés, korruptság. A fiatal szerelmes pár egész felvonás alatt nyalják-falják egymást (szerintem kissé túlzás is volt ez), aztán egy sor vita, küzdelem a szerelemért, végül győz az igaz szerelem, de hogy senki ne bánkódjon a végén, Sir Basil is párra talál Angele barátnőjének a képében, aki a sok pénz hallatán kész örömmel veti magát az idős úr ölébe.
Happy End, vigadalom, éljen a szerelem!
Remek kis sztori, nagyszerű színészekkel. Nagyrészt persze pécsi társulat játszott, de ők is mind remekül hozták a tipikusnál tipikusabb operett-karaktereket. Személyes véleményem egyedül a női főszereplő ellen szól csupán, aki Lesznyák Katalin játszott. Ennek a hölgynek csodás hangja van, de színészileg túl játszott, hamis és élettelen volt. De ahogy mondtam, rajta kívül mindenki remekelt ebben az előadásban és csak sajnálni tudom, hogy nem láthatom többször.
