Zrínyi Egerben az én szememmel

Bár kolléganőm részlet hűen leírta a 22.-i egri eseményeket, szeretném én is megtenni ugyan ezt úgy, mint a teljes nap végigkísérője. Nem írnám le a napom teljes történetét, elvégre ez a blog nem rólam szól, csak az Attilához köthető részleteket.
Délután egy óra táján érkeztem meg a várba, ahová csakis a sajtó kártya felmutatásával engedtek be. A Zrínyi1566 csapata éppen próba szünetet tartott. A várban felépített színpad mellett állt egy magas és eléggé terebélyes fa, annak árnyékába húzódott be gyakorlatilag mindenki, így ennek köszönhetően egymás nyakában szenvedték a rekkenő hőséget. Ez volt az oka annak is, hogy -bár Csengusz pontos leírást adott arról, merre keressem-, nem sikerült egyhamar megtalálnom a tömegben. Végül csak rábukkantam az árnyékba burkolt lépcsősor mellett. Szokás szerint a laptopját bújta, bőszen dolgozott a biztosításain. Nagy nehezen sikerült mellé furakodnom, átadtam neki az azóta már forrócsokivá olvadt egy-egy tábla Milkát, majd együtt vártuk a szünet végét. Pontosabban ő továbbpötyögött a gépén, én meg érdeklődve figyeltem. Körülöttem mindenki pihegve, elgyötörten ült, vagy feküdt a földön. Aztán nem sokára, olyan kettő óra táján felhangzott a második felvonás nyitány része, így az emberek elkezdtek szedelőzködni. Ati persze kapkodva csukta össze a gépét, majd mondta, hogy a cuccomat letehetem a sátorba, és felszökkenve a lépcsőn sietett előre. Igaz, hogy ő egy nyakigláb ember, és könnyebben veszi a lépcsőt, mint én, de engem megszégyenítő gyorsasággal hagyott hátra. Győztem loholni utána a táskáimmal. Aztán már ment is a színpadra.
Miután összedobtam a fényképezőgépem, én is utána mentem, addigra az emberek nagyrészt eltűntek a fa környékéről, ki-ki a színpadon, vagy a nézőtéren foglalt helyet. Megkezdték a második felvonás próbáját is.
Én serényen fotózgattam, annak ellenére, hogy nem jelmezes próba volt (amit nem is csodálok 36 fokos hőségben), rendkívül élveztem. Persze a szereplők is bolondoztak és a nagy meleg miatt nehezen jöttek a szövegek is. De azért szép folyamatosan mentek a jelenetek. Látszott, már csak a korrekciók folynak, mindenkiben összeállt már a darab.
Őszintén csodáltam azokat az embereket a színpadon. Rekkenő hőség volt, a Nap kegyetlenül tűzött, én magam is, bár a nézőtéren ültem, de ugyan úgy nyílt színen foglaltam helyet és komolyan mondom, néha egészen elviselhetetlen volt a meleg. A fényképezőgépem is csak hamar átforrósodott.
Végül is olyan négy óra táján lett vége a próbának, akkor mindenkit elengedtek, hogy menjen, pihenjen, egyen, fürödjön, tegye, ami jól esik, este hétre vártak vissza mindenkit. Mondhatom igazán rendes csapat ez a banda, mert 1-2 kivétellel mindenki vissza is ért a kért időpontra. Ati késett egy kicsit, de nem volt gond, mert a tapsrendpróbánál pont addigra ugrott be a színpadra, mikor neki kellett volna ott lennie. Tökéletes időzítés.
Az esti előadás 9 órára volt kiírva, így a rövid zárópróba után mindenki még frissíthetett magán, illetve lassan megkezdődött a készülődés, sminkelés, öltözködés.
Nagyrészt időben indult a darab, de előtte kb egy órával már elkezdték a hangosbemondóban az Agria játékok reklámozását, amit olyan irritálóan sokszor megismételtek, hogy vánszorogni látszott az idő. Végül is, mire mindenkit beengedtek, helyet foglalt a közönség, már be is sötétedett, így hangulatosan kezdődhetett a nyitány.
Az előadás rendben folyt, hamar magával ragadott a történet és a zene is annak ellenére, hogy fényképezőgépen keresztül néztem a színpadon történteket. Nem szeretnék nagyon részletekbe bocsátkozni, így inkább kiemelném a számomra legmeghatározóbb pillanatot. Már egy korábbi kommentemben is említettem, hogy volt egy rész, mikor Sasvári épp egy komoly, drámai dallamot énekelt ezzel a szöveggel: "Ha úgy is jő egy vad vihar, az mindent elsöpör..." És mögötte a horizonton egy hatalmas, gomolygó fekete felhőben villámok cikáztak némán. Félelmetes és megrendítő látvány volt. A másik kiemelhető momentum Feke Pál szólója a második felvonásban. Itt ugyanis Pali színpadra lépésekor szó szerint leszakadt az ég, ő mégis becsületesen végigénekelte a dalát teljes beleéléssel. Sajnos ezt követően kellett leállítani az előadást. Érdekes volt amúgy, hogy maga az író, rendező: Moravetz Levente bújt bele Mehmed, a török vezér szerepébe, és ő volt az, aki a technikusok felé jelezve levetette a fényeket. Kicsit olyan volt, mintha ez is a darab része lenne, ahogy talpig törökben, méltóságteljesen felállt és intett a nézők fölötti személyzetnek.

Mivel ez Attila blogja, illene róla, a karakteréről is beszélni kicsit. Bevallom nehéz helyzetben vagyok. Eddigi karaktereitől nagyon eltérő személyt játszott. Nem volt ő heroikus, hősies, se vicces, vagy akár egyértelműen negatív. Én leginkább úgy jellemezném, hogy ő volt az ember a darabban. Csak egy egyszerű beosztott, aki végigköveti felettese bukását, oldalán egy sor hőssel, akik közé ő nem tartozhat. Gyarló is kicsit, hiszen egy szép fegyverért kikuncsorog Zrínyinél egy szükségtelen hódítást. De vállalja tettéért a következményeket, kész lenne önként halálba menni, ami megnemesíti jellemét. A szerelem valahol kicsit ráerőszakolva jön létre benne, mikor a fiatal szolgálólány majd hogy nem kiköveteli magának érzelmei viszonzását. De persze nincs szükség sok ösztönzésre. Cserenkó Ferenc az, aki sodródik az árral. Nem kombinál, nem szervezkedik, ő csak viseli azt, amit rárónak és próbál mindvégig hű maradni urához, Zrínyi Miklóshoz. Ez a legfőbb elv, ami hajtja, meg persze keresztényi hite is, ami megakadályozza abban, hogy megölje kedvesét, mielőtt a török betörne a várba.
Attila mindezeket jellemzőket remekül magába gyűjtötte. Ha kell, felvállalva magát határozottan kiáll az emberek elé, de ő is gyötrődik a török fenyegetése alatt. Szeret, gyűlöl, vétkezik, csak egy egyszerű emberi sors. Mégis ő kapja az egyik legnagyobb büntetést: életben kell maradnia, hogy elmesélje a vár embereinek történetét. Végig kell néznie, ahogy barátai, sors társai, szerettei meghalnak, életüket áldozzák hazájukért, de ő nem tehet semmit. Talán nem is gondolunk bele, milyen nehéz az ő sorsa.