Meglepődve tapasztaltam, hogy nem írtunk még egy sort sem a Fantomról. Pedig hát mindenki tudja, hogy lassan Attila neve egyé válik ezzel a karakterrel. A részletes jellemzést most nem írnám le, ugyanis egyszer megtettem már az ezzel foglalkozó blogunkban és talán sejthetitek, hogy nálam a Fantom ott kezdődik, hogy Csengeri Attila. Itt elolvashatjátok:
Karakterjellemzések: Eric, a Fantom
Ezen felül talán inkább arról beszélnék, hogy a jellemzésben említett momentumokat Attila hogyan valósítja meg...
Kétségtelen, hogy a Madách Színház Fantom feldolgozása önmagában egy nagyszerű rendezést mutat be, csodálatos díszletekkel, jelmezekkel és technikai háttérrel. Itt kiemelném példának a hangtechnika fantasztikus felhasználását, mikor a Fantom leveleket olvassák, vagy keresik őt és annak hangja a nézőtér különböző pontjairól szólal meg a hangszórók váltakozásának köszönhetően. Hihetetlen hatással bír! Bár nem kevésszer láttam már az előadást, minden alkalommal akaratlanul is kapkodom a fejem a hang irányába, mintha csak tényleg ott állna valaki, egy alaktalan szellem. Lenyűgöző! Vagy a temető jelenetnél a különböző pontokon felbukkanó rémalak... ijesztő mégis izgalmas. Abszolút lebilincselő előadás. Mindezek mellett azonban kellenek a főszereplők, kellenek azok a hangok és azok a színészek, akik életre keltik ezeket a hihetetlen összetett karaktereket. És az élükön magasan ott áll Attila. Eric, a Fantom megszemélyesítése tényleg sokoldalú színészetet kíván, és én személy szerint ezt csak tőle láttam megvalósítani. Holott mindegyik szereposztással néztem már az előadást. Úgy gondolom, hogy ő képes csak megmutatni ennek a személyiségnek minden rejtett oldalát. Nem csak a dráma, a szenvedés és a harag. Nem csak ezek a negatív érzelmek. Mert van ott még szerelem, humor, gúny, megvetés is. Persze, alapvetően minden megmozdulása besorolható negatív irányba, de a fenti karakter jellemzésből jól látszik, hogy mindennek oka van. És ennek tekintetében, nem lehet haragudni rá. Nem mondom, hogy maradék nélkül felmenthető minden tette alól, de egyértelműen elítélni sem szabad.
Vannak momentumok Attila játékában, amiket kifejezetten szeretek. Ilyen például a folyamatos gúnyolódása a színház vezetésén. Egyértelműen lenézi őket, de a levelek arrogáns hangvétele mellett ott van a jól megfogalmazott gúny is. Az, amin lehet nevetni. És ez fontos! Vagy az az apró dolog, mikor Christine azt énekli, hogy "Az arcod rég nem tud megrémíteni..." - ennél van egy nagyon rövid kis pillanat, mikor Attila játékában a Fantom azt hiszi nyert ügye van, és a lány szereti őt. Ennél a résznél mindig kihúzza magát, megigazítja a haját, vagy a ruháját és elmosolyodik... aztán persze ez a mosoly gyorsan elhal, mikor jön a folytatás: "...a lelked torz és ez sokkal jobban fáj." Innen tudja, hogy már nincs más út, nem nyerheti el a viszonzás csodáját. De kiemelném azt a részt is, mikor Christine letépi a maszkot róla és ő éktelen haragban tör ki, majd váratlanul rogy össze és válik az óriásból egészen picivé. Mikor a földön négykézláb, mint egy űzött vad, kúszik és félve kéri vissza egyetlen védelmét, a maszkját. Aztán mikor visszakapja és felveszi, ismét az egyenes, szálfa tartás, a keménység, határozottság ül arcán... ismét férfi. Ezek a váltakozások Attila játékában annyira váratlanok mégis természetesek. Nem látok benne műiséget, vagy túljátszottságot. Az a nagyszerű az ő játékában, hogy egyszerre tud a földön túli Fantom, és a nagyon is emberi férfi lenni. Számomra az egyik legszebb része a játékának, hogy képes némán sírni. Sok színész elrontja a megható pillanatokat azzal, hogy hangosan zokog, ami időnként kifejezetten nevetséges tud lenni. Ezzel szemben Attila képes arra, hogy csak ott van, némán, akadozó lélegzettel és remegő testtel... mindenki tudja akkor, hogy sír. Nem kell megmagyarázni, nem kell hallani. Tudjuk, látjuk és érezzük. Csodálatos. És mikor az ember csak azt érzi, hogy legszívesebben felrohanna a színpadra és vigasztalva átölelné... hölgyeim és uraim, itt kezdődik a színjátszás!
Édesanyám mondta, miután megnézte az előadást, hogy addig fogalma sem lehet az embereknek arról, mire képes Attila, amíg nem látták a Fantomban. Ez az az előadás, amiben -a Jézushoz hasonlóan- nem csak musical énekes, hanem Színész is. Így, nagy betűvel. Mert minden alkalommal elhiszem neki, amit ott ad. Elhiszem és átélem minden fájdalmát és haragját. És ott vagyok minden hangban és érintésben a színpadon.
Ettől válik Csengeri Attila A Fantommá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése